|
Meditáció egy régi kép felett
Minap egy Amerikában élő fotográfus barátomtól ajándékba kaptam három dagerrotípiát. Nagyon jó állapotban vannak, még a tokjuk is hibátlan. Az egyiken még évszám is van, a fedélre ragasztott papír szerint 1851-ben készült. Szép portré. 160 évvel élte túl készítésének időpontját. Jó érzés kézbe venni, nézegetni. A fénykép varázsa – de nem csak az ábrázolt személy, a tárgy (műtárgy?) is milliónyi üzenet hordozója.
Az embernek óhatatlanul eszébe jut, mi lesz a mi most készült digitális képeinkkel, mondjuk 2171-ben. Talán, ha csinálunk néhány kópiát… Van esélyünk? Az adathordozókon tárolt fotókat az elmúlt 20 év alatt legalább háromszor másolták, mentették újra, hogy el ne vesszenek. Gondoljunk csak bele, a Zip lemezeket (15-20 éve még használtuk) ma ki tudja megnyitni? Talán egy specialista, nem túl olcsón. A digitális kép puszta megszemlélésére különböző típusú eszközökre, hordozófelületekre, interfészekre van szükség. A fotóból output lett. A kézbe fogható, papíralapú fényképpel ellentétben variábilis, szoftverektől, monitoroktól függően különböző verziókban létezik.
Ha tényleg igényesek vagyunk a képeinkkel és saját magunkkal szemben, akkor nem marad más, mint vintage nagyítások készítése, azaz az exponálást követő egy, legfeljebb három éven belül kinyomtatjuk, „lenagyítjuk” a képet, s ellátjuk a kézjegyünkkel. Ez azt jelenti, hogy minden fontos fotónk saját ízlésünk szerinti kivitelezésben maradhat meg az utókornak.
Ez komoly önkritikát, önkorlátozást és sok-sok munkát jelent. A felgyorsult időnkben egyre több kép készül. Nehezebb szelektálni, hogy csak a fontos, jó képek maradjanak meg. Nagyapáink törékeny üveglemezei és apáink filmtekercsei még sokba kerültek. Minden kocka exponálása, minden tekercs előhívása, minden kép nagyítása sokkal megfontoltabb volt, mint manapság. A digitális átállás, amely a fényképezésben feltartóztathatatlanul végbement, arisztokratikussá tette a filmet. Míg a használt filmes gépek ára rohamosan csökken, addig egyre nehezebb igényes, minőségi labort találni. Ma már csak a legkitartóbb profi és művészfotográfusok használnak diát vagy negatívot, de az ő képeik nagy része is beszkennelve, digitális archívumban végzi, különben sokat veszítene piacképességéből. Felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai sosem jártak sötétkamrában, nem laboráltak, ellenben könnyedén mozognak a számítógépes „laborszoftverekben”, magabiztosan vágnak, kalibrálnak, módosítanak, színeznek és újraszerkesztik a képeiket. És végül?
Ha végignézzük egy áruház televíziókészülék-kínálatát, annyiféle színű, tónusú, élességű képet látunk, ahány készülék van előttünk. A műsor ugyanaz, a látvány különböző. Fotóinkkal is hasonló történik. A mű és a fájl lassan értelmezhetetlen fogalompárként jelenik meg, hiszen minden csak másolat, eredeti műnek a fájl tekinthető. Ugyanakkor, ahogyan a magazinunk könyvajánlójában szereplő kötetben, Marien: A fotográfia nagykönyvében olvasható, a fotográfusok és a fotók közönsége szerint a felvételezés elektronikus módja ellenére a képek történelmi folytonosságban vannak a kémiai alapú fotókkal, a foto-gráfia, azaz a fénnyel írás egyben tartja a fotók készítőinek és élvezőinek nagy táborát.
A vágy, hogy a magunk alkotta művet másoknak is megmutassuk, örök. Vajon mit lát majd matematikai algoritmusokkal adathalmazzá formált „alkotásunkból” a dekódoló 160 év múlva? Mert a dagerrotípiát, amely felett meditálva mindez eszembe jutott, készítője is éppen ilyennel látta, mint én.
Bánkuti András |
