A Digitális Fotó Magazin A4 méretû, 96 oldalas,
reprezentatív kivitelû, színes havilap.
Megjelenik évente 10 alkalommal, ára 745 Ft.
Ki
gyártja?
Elmúltak már azok az idõk, amikor egy ipari terméken díszelgõ márkanév garantálta, hogy az árut valóban az adott cég mûhelyeiben készítettek el, a munkafolyamat elejétõl a végéig. Már a filmes fényképezõgépek korában közismert volt, hogy a zárszerkezeteket - hiszen ezek precíziós óramûvek - több fényképezõgéphez valamelyik óragyár készíti.
A számítógépek is különbözõ helyeken gyártott részegységekbõl vannak összeszerelve. Lényegében ugyanez a gyakorlat érvényesül a digitális fényképezõgépeknél is. Sok olyan fotómasina van az üzletek polcain, amihez egyetlen alkatrészt sem állított elõ a rajta feltüntetett gyártó. Jobb esetben ott végzik az összeszerelést, és ott írják meg a mûködtetõ szoftvert. Így történhet meg, hogy azonos külsejû és mûködésû gépeket találunk különbözõ márkanevek alatt. Ha egy ismert elektronikai márka és egy hagyományosan fényképezõgépeket gyártó cég közös modellel jelenik meg, általában nyilvánosságra hozzák, hogy melyik cég melyik részegységért felelõs (például a Leica-Panasonic, Hewlett-Packard-Pentax vagy Canon-Casio együttmûködés). Nem véletlenül használom a felelõs szót a gyárt helyett, mert hogy valójában ki gyártotta - ezt bizony nem lehet tudni.
Még a legpatinásabb márkájú fényképezõgépeket is túlnyomórészt másoktól vásárolt alkatrészekbõl szerelik össze. Hiszen képérzékelõ CCD-t legfeljebb tíz gyártó állít elõ a világon; a különféle chipeket is a világpiaci kínálatból válogatják össze a gépekhez. A tömegtermelés közgazdaságtanából adódik, hogy nem is lenne gazdaságos a nagy fejlesztési beruházás, ha csak annyi készülne egy alkatrészbõl, amennyi egy márka gépeibõl eladható. Ezért nem ritka, hogy a konkurens márkák portékáiban nagyrészt azonos eredetû részegységek vannak. A lényeg azonban nem az, hogy az alkatrészeket hol gyártották, hanem hogy milyen minõségûek. A chipek gyártási szórása igen nagy. Csak kis százalékuk felel meg a minõségi maximumnak. Ez alatt több kategória állítható fel. Miután például a CCD-k lepotyogtak a gyártósorról, kezdõdik a nagy tesztelés és szortírozás. Itt dõl el, hogy drágább vagy olcsóbb fényképezõgépbe, esetleg a megsemmisítõbe kerül-e az érzékelõ. Az egész rendszer az egyes cégek közötti megállapodások és a minõségi szabványok alapján mûködik.
A késõbbiekben megpróbálunk mindezekrõl több információt nyújtani olvasóinknak. A tisztánlátás azonban meglehetõsen nehéz. A cégek hazai illetékesei nem kívánnak, mert talán nem is tudnak válaszolni kérdéseinkre. Amint értékelhetõ ismeretekhez jutunk, megosztjuk Önökkel. És addig is szívesen közlünk olvasói leveleket a témával kapcsolatban.
Dékán István Elmúltak már azok az idõk, amikor egy ipari terméken díszelgõ márkanév garantálta, hogy az árut valóban az adott cég mûhelyeiben készítettek el, a munkafolyamat elejétõl a végéig. Már a filmes fényképezõgépek korában közismert volt, hogy a zárszerkezeteket - hiszen ezek precíziós óramûvek - több fényképezõgéphez valamelyik óragyár készíti.
A számítógépek is különbözõ helyeken gyártott részegységekbõl vannak összeszerelve. Lényegében ugyanez a gyakorlat érvényesül a digitális fényképezõgépeknél is. Sok olyan fotómasina van az üzletek polcain, amihez egyetlen alkatrészt sem állított elõ a rajta feltüntetett gyártó. Jobb esetben ott végzik az összeszerelést, és ott írják meg a mûködtetõ szoftvert. Így történhet meg, hogy azonos külsejû és mûködésû gépeket találunk különbözõ márkanevek alatt. Ha egy ismert elektronikai márka és egy hagyományosan fényképezõgépeket gyártó cég közös modellel jelenik meg, általában nyilvánosságra hozzák, hogy melyik cég melyik részegységért felelõs (például a Leica-Panasonic, Hewlett-Packard-Pentax vagy Canon-Casio együttmûködés). Nem véletlenül használom a felelõs szót a gyárt helyett, mert hogy valójában ki gyártotta - ezt bizony nem lehet tudni.
Még a legpatinásabb márkájú fényképezõgépeket is túlnyomórészt másoktól vásárolt alkatrészekbõl szerelik össze. Hiszen képérzékelõ CCD-t legfeljebb tíz gyártó állít elõ a világon; a különféle chipeket is a világpiaci kínálatból válogatják össze a gépekhez. A tömegtermelés közgazdaságtanából adódik, hogy nem is lenne gazdaságos a nagy fejlesztési beruházás, ha csak annyi készülne egy alkatrészbõl, amennyi egy márka gépeibõl eladható. Ezért nem ritka, hogy a konkurens márkák portékáiban nagyrészt azonos eredetû részegységek vannak. A lényeg azonban nem az, hogy az alkatrészeket hol gyártották, hanem hogy milyen minõségûek. A chipek gyártási szórása igen nagy. Csak kis százalékuk felel meg a minõségi maximumnak. Ez alatt több kategória állítható fel. Miután például a CCD-k lepotyogtak a gyártósorról, kezdõdik a nagy tesztelés és szortírozás. Itt dõl el, hogy drágább vagy olcsóbb fényképezõgépbe, esetleg a megsemmisítõbe kerül-e az érzékelõ. Az egész rendszer az egyes cégek közötti megállapodások és a minõségi szabványok alapján mûködik.
A késõbbiekben megpróbálunk mindezekrõl több információt nyújtani olvasóinknak. A tisztánlátás azonban meglehetõsen nehéz. A cégek hazai illetékesei nem kívánnak, mert talán nem is tudnak válaszolni kérdéseinkre. Amint értékelhetõ ismeretekhez jutunk, megosztjuk Önökkel. És addig is szívesen közlünk olvasói leveleket a témával kapcsolatban.
